2014. január 25., szombat

5. fejezet

Drága (és türelmes) Olvasóim!
Köszönöm a várakozásotokat. Köszönöm, hogy a számotok nem csökkent, hanem gyarapodott, és nem hagytatok cserben ezekben a hónapokban. 
Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam részt, de sajnos az elmúlt egy hónapban sok minden a nyakamba szakadt, és nem tudtam új részt írni. 
DE most megérkeztem, itt vagyok, és sokkal aktívabb leszek, mint amilyen az elmúlt időszakban voltam! 
xoxo: EstherG.




Csak az rosszabb a félelemnél, ha egyedül félsz!


Most ez komoly? Hova lett? Komolyan mondom, nem hiszem el! Soha, soha nem történt még velem ilyesmi.
Annyira tudtam, hogy nem kellett volna elmennem Lucassal! Hülye Elizabeth! Hogy lehettél ennyire szerencsétlen? 
Rendben, nyugi. Gondolkodj... A saját lábán nem mehetett el, hiszen én magam öltem meg! Vagy mégis? Ennyire figyelmetlen voltam, és élve hagytam? Nem, nem lehet. Ilyen téren mindig alapos vagyok, nem hagytam még élve soha senkit. 
De ha nem élve ment el, akkor mi történt? Én egyszerűen  nem értem hová lett... Elvitte valaki? De ki? 
Utána kell járnom a dolognak.
Nem vártam sokáig, útnak is indultam megkeresni. 
De hol kezdjem? Merre menjek? Fogalmam sem volt, hogy hogyan is állhatnék neki. 
Végül úgy döntöttem, hogy a fürdőszoba ablakom alatti sikátorba kezdem a keresést.
Kétségbeesetten turkáltam a kukákban és a zsákok között, de nem találtam semmit. Még egy kisebb nyomot sem, amin elindulhatnék. Ez is Lucas hibája!
Ha itthon maradtam volna, és nem megyek el vele, lehet, hogy most nem lennék ilyen elcseszett helyzetben.
Elizabeth, koncentrálj! Nem szabad önmarcangolásba kezdenem. Gondolkodj, gondolkodj...
A férfit vérbe fagyva hagytam ott a fürdőkádban, azonban még elég frissen. Tehát, ha valaki elvitte... Akkor vérfoltokat hagynia kellett valahol!
Lélekszakadva rohantam a lakásomba. Berontottam a fürdőszobámba, és elkezdtem nyomokat keresni. Milyen ironikus nem? A gyilkos rendőrszerepben...
A kitartó keresésem nem volt hiábavaló. Vércseppeket találtam a padlón, amelyek egyenesen a konyhám felé vezettek. Talán hiábavaló volt az egész pánikrohamom, és minden rendben van. A holttestet megtalálom a konyhában, és minden rendben lesz...
Követtem a vörös cseppeket. Egy dobozhoz vezettek, amelyen az én nevem állt. Félve nyitottam fel a csomagot. Elképzelésem sem volt mi lehet benne... Mikor ráeszméltem, mi is az, felsikoltottam. A mai áldozatom kézfeje volt... Honnan voltam benne olyan biztos? A tetoválásról. Direkt megfigyeltem a csuklóján lévő tetoválást. Pontosan megegyeztek...
Ezen a meglepetésen kívül még egy levelet is tartalmazott ez a 'szeretet' csomag... Ezek a szimbólumok álltak benne: तुम्हें पकड़. क्या आप क्या किया पछतावा होगा.
Nem tudtam mi lehet ez, vagy hogy ez milyen vicc lehet... Egy biztos. Mostantól sokkal nyitottabb szemmel kell járnom, mint amilyennel eddig tettem. Sosem lehetek biztos abban, hogy valaki nincs-e a hátam mögött.
***
Alig aludtam valamit az éjjel. Furcsa dolog ez, hiszen sokszor az emberek miattam nem tudnak aludni, most pedig én rettegek valakitől. Így, hogy még azt sem tudom, mi áll ebben a bugyuta levélben, még jobban félek.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is eljön ez a perc. Én, a rendíthetetlen Hasfelmetsző Jackie, akitől mindenki parázik, retteg egy olyasvalakitől, akinek a kilétéről halvány fogalma sincs.
Tudnom kell, ki ő, és mit akar. Nem élhetem le a hátralévő életemet úgy, hogy minden egyes zajra megijedek... Neki kellene félnie tőlem, és nem fordítva!
Azonban ahhoz, hogy megtudjam kilétét, először is rá kellene jönnöm, mi áll a levélben. De hogy csináljam? Azt se tudom, milyen nyelv ez, vagy nem csak egy halandzsa szöveg! Vagy tanulmányozzam a dobozt? A kézfejet? Mit találnék? Valószínűleg az égvilágon semmit. Nincsenek hiperszuper számítógépeim, szkennelőim... Csakis a józan eszemre hallgathatok.
Semmiképpen nem mehetek el a rendőrségre! Lehet, hogy segítenének, de nagy az esélye annak, hogy ezáltal magamat is veszélybe sodornám. Sok nyom van, ami hozzám vezet.
Nincsenek gépzseni ismerőseim, sőt, semmilyen jó barátom nincsen, aki bármilyen formátumban is a segítségemre lehetne. Vagyis... lehet, hogy mégis akad valaki, akinek óriási hasznát venném.

2013. december 23., hétfő

Karácsony, újév, minden apróság...




Drága Olvasóim! 
Nagyon nagyon boldog karácsonyt, és sikerekben gazdag új évet szeretnék kívánni ilyen módon nektek!

Köszönöm szépen azt, hogy szeptember óta folytonos visszajelzéseket kapok a bloggal kapcsolatban, és nagyon örülök, hogy általában pozitív kritikákat kapok. 

Meg kell hogy mondjam, hogy amikor létrehoztam a blogot, nem gondoltam volna, hogy ekkora érdeklődést kelt fel majd az emberekben. Hiszen valljuk be, nem a szokványos love story-s blogot olvashatjuk, azért azt hiszem, a We don't escape from our past elég morbidra sikeredett, de nem alacsonyodott le arra a szintre, aminél már az első fejezetben a főhősnő ráébred a rossz énjére, és egyszerre jó kislánnyá változik. nem szeretem az ilyen blogokat, ha brutális, maradjon is az!

Tudom, hogy kicsit furcsa, hogy ilyeneket írok róla, sőt kicsit hazabeszélek, de ezeket mind nektek köszönhetem, kedves olvasók. A kommentek, a chat ablakban írt vélemények, a kritikák és a feliratkozások mind-mind csak ösztönöztek arra, hogy minél hamarabb írjam tovább a történetet. 

Köszönöm szépen, hogy támogattatok, és hogy velem voltatok! 


Még egyszer nagyon kellemes ünnepeket kívánok a legjobb olvasóknak! 



EstherG.


2013. december 14., szombat

4. fejezet

Dear Readers! 
Köszönöm a várakozásotokat. Tudom, hogy nagyon régen hoztam részt, amiért elnézéseteket kérem. Nagyon remélem, hogy szünetben (2 hét szünetünk lesz juppi!:D) kárpótolhatlak benneteket! 
Puszi: EstherG. 

Aki egy embert öl meg, az  gyilkos. Aki ezret, az hódító.


- Most azonnal eltűnünk innen! - lökdöstem arrébb az áldozatom. Azonban fogalmam sem volt, merre menjünk... Az erdő ezen részéről még soha nem közelítettem meg a faházat. Végül elindultunk a villódzó, kék fényekkel ellentétesen.
Körülbelül fél óra idegőrlő és fárasztó séta után kijutottunk az erdőből, de egy olyan helyre, ahol még életemben nem jártam. Remek, Elizabeth! Mit fogsz csinálni? Nem vonszolhatom végig így az egész városon, hiszen biztos elfutna. Taxiba sem ülhetünk, ugyanis az biztos börtönt jelentene számomra.
- Tudod, hol vagyunk? - kérdeztem tőle, utolsó reményemként. Semmi válasz...
- Máshogy kérdezem... Megmondod merre jutunk el az ötödik sugárútig, vagy olyan dolgok fognak történni, amiket te sem szeretnél...
- Mutatom az utat! Csak kérlek ne bánts... - te csináltad magadnak!
Mielőtt útnak indultunk volna, letéptem a szoknyám alját, és bekötöztem vele a száját. Képes lenne ordítva elfutni, azt pedig nem hagyhatom.
Lassú, csendes léptekkel haladtunk előre. Ez nagyon veszélyes művelet. Nem bízok benne. Nem tudhatom, nem kiáltja el magát, vagy nem fut el a kezeim közül. Akkor nekem annyi... Minden szempontból.
Komolyan mondom, ennyire még sosem rettegtem. Minden egyes zörejre, villanykapcsolásra összerezzentem. Nem cseszhetem el egy ilyennel az egész életemet!
 Egy óra hosszú séta után végre hazaértünk. Éppen időben, ugyanis már hajnali kettő volt. Engem teljesen lefárasztott ez a séta, valamint ez a másfél óra folytonos idegeskedés, úgyhogy le is feküdtem volna pihenni egyet, de ő még mindig a nyakamon volt.
- Menj be oda! Indulás! - betereltem a fürdőszobába, majd rázártam az ajtót.
Kimentem a konyhába, hogy keressek egy olyan eszközt, amivel könnyedén kiiktathatom. Fogalmam sem volt, mit tehetnék vele, aztán eszembe jutott a húsbárd a fiók alján. Azt hiszem, ez megfelelő eszköz lesz a megleckéztetéshez...
Mikor visszamentem a fürdőszobába megdermedt az ijedségtől.
- Kérlek, ne bánts! Nem tettem veled semmit! - mikor ezeket kimondta, megremegett a hangja.
- Édesem, velem semmit sem tettél...
Örökké belé fojtottam a szót. Nem fog többé ártani senkinek. Úgy gondoltam, épp eleget szenvedtem vele, megérdemlem pihenést! Őt meg... Őt meg majd elintézem reggel.
***
Az ajtócsengő ébresztett fel mély álmomból. 'Ki lehet az ilyen korán?' tettem fel a kérdést magamnak, aztán rájöttem, hogy délután 1 óra van.
Kinyitottam az ajtót, és óriási meglepetésben volt részem.
-Te meg mit keresel itt? - kérdeztem az ajtóban ácsorgó Lucast.
Hogy került ide? Nem láthat engem így! Vajon most miért bámul annyira? Biztos a hajam...
Várjunk csak. Egyáltalán honnan tudta meg a címemet?
- Arra gondoltam, elmehetnénk együtt valahová.
- Persze, az nagyon... - aztán eszembe jutott a fürdőszobámban fekvő hulla, akitől minél gyorsabban meg kell szabadulnom. Bár, ha azt nézzük, nappal úgysem tudnám sehová sem vinni...
- Nos? - türelmetlenkedett.
- Adj 10 percet, és találkozzunk a kávézó előtt! - mosolyogtam rá, ő pedig viszonozta a gesztust. Olyan gyönyörű mosolya van... Elizabeth! Térj vissza a valóságba!
- Megvárhatlak odabenn? Hideg van kint... - ez lenne a legeslegrosszabb ötlet, amit valaha hallottam. Hárítanom kell!
- Szerintem... szerintem inkább várj meg itt. Tudod, óriási a rendetlenség. És nagyon... nagyon sok a por... és... és semmi nincs itthon... szóval...
- Hé, nyugi! Tíz perc az egész! Meg nem az számít, hogy...
Szélesebbre tártam az ajtót, ezzel jelezve, hogy bejöhet. Nagyon kell sietnem, hogy minél kevesebb időt töltsön nálam.
Leültettem a kanapéra, ami az éjjel pihenőhelyemül szolgált.
Gyorsan elmentem a szobámba, megfésülködtem, bevettem egy rágót, és indulásra készen álltam. Nem érdekelt, hogy gyűrött volt a ruhám, vagy, hogy  a sminkem sem volt tökéletes. Egy volt a lényeg: Lucasnak minél hamarabb el kell tűnnie innen.
  Mikor már az utcán sétáltunk, óriási nagy megkönnyebülés lett úrrá rajtam. Talán minden titkom megmarad titoknak.
- És milyen estéd volt? - érdeklődött.
- Unalmas. Filmet néztem - ó, ha te tudnád, milyen "unalmas" volt.
- Milyen filmet néztél? - na, máris jó kérdéssel kezdesz...
- A Bárányok hallgatnak-ot - olyat kellett mondanom, amit tényleg láttam már, és imádom is. Tessék, itt van.
- Komolyan? Imádom azt a filmet - és van bennünk valami közös...

Csodálatos és élvezetes délutánt töltöttünk együtt Lucassal. Végre, kikapcsolódhattam egy kicsit.
Késő este értem haza, azonban pihenésre egy fikarcnyi időm sem volt, ugyanis meg kellett szabadulnom a halott prostimtól...
Hova vigyem? Mit tegyek vele? De azt hiszem, megvan a legjobb módszer arra, hogy még véletlenül se jöjjenek rá Hasfelmetsző Jackie kilétére.
A fürdőszobába belépve kiejtettem a kezemből a húsbárdomat. Óriási nagy meglepetés fogadott.
Mr. Strumpet nem volt a fürdőszobában...

2013. november 3., vasárnap

3. fejezet

Sziasztok!
Mint látjátok, ismét új résszel érkeztem. Remélem, most is elnyeri tetszéseteket. Meg kell hogy mondjam, nagyon nehezen tudom magamba tartani azokat a dolgokat, amiket terveztem a történettel kapcsolatban, de eldöntöttem, hogy ideg összeroppanásig fogom húzni a dolgokat, szóval kitartás! Mindennek eljön a maga ideje! :)
Puszil mindenkit:
EstherG.




"A halál nem a vég, hanem egy láncreakció kezdete, ami magával ragad, ha nem vagy eléggé óvatos."




Folyamatosan azon járt az eszem, amit tegnap Lucas mondott. Vajon miért mondta el ezt nekem?
Tudhatja az igazat? A valódi kilétemet? El kell hessegetnem ezeket a gondolatokat! Honnan tudná? Hiszen ő is csak egy rendőr, sőt... Még soha senki sem tudta megállapítani, hogy ki is Hasfelmetsző Jackie valójában. Mindig alapos munkát végzek, nem ejtek hibákat... Ki kell derítenem, hogy ez csak véletlen volt, vagy Lucas többet tud a kelleténél... Hogyan? Újabb gyilkossággal...
***
A tükör előtt állva az utolsó simításokat végeztem el. A sminkem és a kirívó, vörös ruhám egyaránt feltűnő volt, ami kellett ilyen helyekre. Ki kell tűnnöm a többi lány közül!
Még egyszer végig néztem magamon. Úgy gondoltam, teljesen rendben vagyok, így magabiztosan elindultam.
New York utcái éjszakánként mindig kihaltabbak voltak, mint fényes nappal. Sokkal jobban szerettem ezt, hiszen csendesebb, és nyugodtabb volt minden. Nem lök fel senki, nem ordítanak rád, vagy éppen nem dobálnak rád a tetőről vízibombákat fényes nappal... Igen, ilyenre is volt már példa.
Érdekes hely ez a város. Azonban az én szempontból megannyi lehetőséget is nyújt annak érdekében, hogy elérjem a célomat, és megbosszuljam a nővérem halálát.
A szórakozóhelyhez érve utoljára megigazítottam a hajam és a ruhámat, majd bementem.
A szokásos partihangulat uralkodott az egész helyen. A zene fülsüketítően üvöltött, táncoló tinik mindenhol, néhányan pedig már most felöntöttek a garatra. Átverekedve magam a tömegen a bárpult felé vettem az irányt. Általában errefelé ólálkodnak olyan pasik, akiket én keresek.
- Egy whiskeyt, legyen szíves! - miért ne tölteném kellemesen az időt addig, amíg nem találok egy palimadarat?
A pultos srác hamar teljesítette kérésemet. A whiskybe belekortyolva éreztem a kellemetlen, de mégis jó ízét az italomnak. Körbenéztem, ki az, aki ma este szórakozik majd velem. Miről ismerem fel őket? Általában az ilyen férfiak egyedül gubbasztanak az egyik sarokban egy sörrel a kezükben, és várják az éppen gyanútlanul arra járó prédáikat.
Miután a bárpult mellől nem találtam ilyen egyéneket, úgy döntöttem, elindulok egy felfedezőkörútra. Nem kellett sokáig keresgélnem, ugyanis az egyik nyugodt sarokban, elzárkózva mindenki elől, megtaláltam az én emberem.
El is indultam hozzá . Mikor meglátta, hogy felé tartok,  máris a legcsábosabb mosolyát vette elő. Leültem vele szemben, ő pedig végigmért.
- Most mit nézel? Inkább mondd, mennyit ajánlasz! - egyszerre belevágtam a közepébe. Nem fogok itt bájologni, azért annyira erős idegzetem nincs.
- Hé, nem megy az olyan egyszerűen... Tudod elég válogatós vagyok! - mondta, majd szétterült a fotelban, amelyben helyet foglalt.
- Én nem látok itt senki mást... - túl magas labda volt ahhoz, hogy ne csapjam le. Azonban utána elgondolkodtam, hogy lehet nem kellett volna ezt mondani. Különben akkor nem vállal el, és akkor bukott az akcióm.
- Elég akaratos vagy... De tetszik! - remek. Ez lesz az utolsó bulid az életben. Élvezd ki!
- Akkor mehetünk? - álltam fel az asztaltól, ő pedig követett.
Pár perc múlva már a disco feletti motel egyik szobájában voltunk. Mihelyst becsukódott az ajtó, rögtön rám vetette magát. Kicsit hagyom játszadozni, had élvezze ki az utolsó perceit...
A keze egyre lejjebb csúszott a testemen, azonban ezt már nem tűrtem el. Előrántottam a kiskésemet a ruhám cipzár mögötti részéből, és rászegeztem. Eszméletlen nagy sebességgel húzódott el tőlem.
- Mi az cica, nem tetszik valami? - nevetett fel, azonban a szemében látszódott a rémület.
Hogy még jobban ráijesszek, a nyakához szegeztem a késemet. Ő azonban egy váratlan pillanatban félre lökött, és az ajtó felé rohant, de akárhogy is rángatta, nem nyílt ki. Azt hitted ilyen hülye vagyok, mi?
- Ez egy nagyon ostoba húzás volt tőled, ugye tudod? - nevettem fel, majd nyakát a kezem közé fogtam, és a kés hideg pengéjét nyomatékosításként jó szorosan a kezem között lévő testrészéhez fogtam.
- Most szépen, lassan, és csendben kisétálunk a hátsó ajtón. Ha megnyikkansz, meghalsz. Ha elfutsz, meghalsz. Te döntesz. Világos voltam?
Ő félve bólogatott.
Ráérősen és némán lefelé indultunk a hátsó kijárat felé. Éreztem a testén, hogy remeg, és ez megnyugvással töltött el. Megnyugodtam, hogy fél tőlem, és ilyen helyzetekben az én szemszögemből ez mindennél fontosabb.
A hátsó kijáraton annak a bizonyos erdőnek a széléhez érkeztünk, ahol Emilynek kioltottam az életét. Gondoltam miért is ne, legyen egy elrettentő példa számára, megmutatom neki az  áldozatomat.
Azonban az erdőt kék, villogó fények világították át az éjszakában. Pont arrafelé, ahol Emily holttestét hagytam. Ez csak egy dolgot jelenthet: sürgősen el kell tűnnünk innen...

2013. október 20., vasárnap

2. fejezet

Sziasztok! 
Nem szeretném húzni az idegeiteket ezekkel a bevezető szövegekkel, de meg kell hogy mondjam, hogy óriási köszönet illet titeket.
Először is az őszinte véleményekért. Nagyon szépen köszönöm (újra és újra), hogy leírjátok a véleményeteket, észrevételeiteket, hiszen ezzel csak az én munkámat segítitek. 
Másrészt pedig szeretnélek kérni benneteket, hogy a következőkben is folytassátok ezt a 'szokásotokat'! Engem nem bántotok meg vele, sőt! Örülök, hogy végre leírjátok hosszan is, mi tetszik, és mi nem tetszik a blogban. 
Ezer köszönet, sok-sok puszi:
EtherG.♥




"A gonoszt nehéz észrevenni, s mindig emberi, megosztja velünk az ágyunk, az asztalunknál eszik."




Másnap délben keltem fel. Kifárasztott a tegnap esti program, no meg az öt órai kelés. 
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Egyszerre az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam megnézni, hogy hiányoztam-e valakinek. Meglepetésemre 4 nem fogadott hívás, és egy sms fogadott. Mivel az sms küldő száma ismeretlen volt számomra, azt néztem meg először. Kíváncsi voltam, ki írt.
" Szia Névtelen! :) Remélem tegnap nem én ijesztettelek el! Ha van kedved, újra összefuthatnánk! Lucas"
Nocsak! Máris hiányzom? Kicsit gyors kezdés, nem gondolod? De legyen így, játsszunk egy kicsit!
" Hello! Délután ráérek. Négykor a kávézóban. Elizabeth"
Remélem, sokat segítesz még nekem. Nagyon a hasznomra válsz. Lehet, hogy nem öllek meg... Attól függ, ugyanilyen jól viselkedsz-e majd a közeljövőben.
A nem fogadott hívásaim között egy olyan név szerepelt, amit nagyon régóta nem olvastam a telefonom kijelzőjén. Anya.
Négyszer keresett. Másfél éve nem beszéltem vele, azóta ami óta a nővérem, Angela meghalt. És miért? Miért kellett 24 évesen itt hagynia minket? 
2012 januárjában történt. Angela boldogan indult megünnepelni az új évet a barátaival. Szokásuk volt, hogy január elején elmennek bulizni egyet. Angela megígérte, hogy elvisz magával, megmutatja, milyen is egy igazi egyetemista buli. 
Sajnos arra az estére belázasodtam, így anyáék nem engedtek el. Pedig úgy el szerettem volna menni vele! 
Mindig utáltam, mikor bulizni ment. Annyi minden rosszat lehetett hallani a szórakozóhelyi pedofilokról, és prostikról. Féltettem Angelát. Féltem, hogy egyszer nem jön majd haza. 
Azon az estén is aggódtam miatta, azonban az volt a különbség, hogy félelmem beigazolódott. 
Mikor másnap délutánra sem ért haza, mindannyian aggódni kezdtünk miatta. Apa hívta a mobilján, anya pedig a barátait telefonálta végig. Végül anya talált egy nyomot. 
Angie barátnője szerint a nővérem fizetett egy férfiprostinak egy éjszakára. Tudta, hogy melyik hotelba mentek, így mi odamentünk. 
Soha ennyire nem féltem, hogy elveszítem. A kezeim remegtek, a gyomrom pedig görcsbe rándult, mikor arra gondoltam, hogy elveszíthetem. 
A hotelba belépve elfogott egy rémes érzés. Éreztem, hogy nincs minden rendbe. Majdnem sírva fakadtam, de erősnek kellett maradnom, csak anyuék miatt is. Ők teljesen kikészültek, pedig még csak pár órája tudtuk meg, hogy lehet, hogy történt valami.
A szálloda recepciósa nagyon segítőkész volt, egy pótkulccsal felvitt minket a nővérem és a 'partnere' szobájába. 
A látványt, ami ott fogadott, soha nem felejtem el. A gyönyörű nővérem holtan, vérbe fagyva, fehér arccal feküdt az ágyon kikötözve. 
Én voltam a legbátrabb, közelebb mentem a nővéremhez. 
A barna szemei nem a boldogságtól, hanem a félelemtől izzottak. Meztelen, sebes teste arról árulkodott, milyen kínokat kellett átélnie addig, amíg végre örök nyugalmat kapott. Megfogtam hideg, élettelen kezeit. 
A lány, aki mindig mellettem állt, végig segített az élet nehézségein, segített kitartónak maradni; elment. Elvették tőle az életét. 
A könnyek akarva akaratlanul kezdtek potyogni szememből. Utoljára megszorítottam a kezeit. Megígértem neki, hogy nagyon megbánja az, aki ezt tette... Ki által? Általam...
Anya és apa teljesen összeomlott. Anya folyamatosan sírt, apa pedig folyton dolgozott. Engem is nagyon megviselt, de pár hónap után túl tudtam lépni ezen. Anyáék azonban nem. Anya még mindig csak sírt és Angie fényképét szorongatta a kezében. Nem csinált semmit egész nap. Nem mosott, nem takarított, főzni se főzött, pedig az a kedvenc elfoglaltságai közé tartozott. Apa pedig reggeltől estig csak dolgozott, szinte soha nem járt haza. 
Azt hittem, ez csak egy kezdeti állapot, de csalódnom kellett. Teljesen elhanyagoltak, valamint az ő szomorúságuk engem is visszarántott a kezdeti depressziómba, így úgy döntöttem, elköltözöm. 
Tudom, hogy nagyon övön aluli volt tőlem, hiszen rájuk fért a segítség, de nem bírtam velük tovább. Írtam egy levelet, és elmentem hazulról.
Persze ők ettől még jobban magukba fordultak, és nem is kerestek... egészen a mai napig.
Miután felöltöztem és megreggeliztem, valamint lelkileg is erőt vettem magamon, hogy felhívjam anyát. 
A telefonom kicsengett, én pedig egyre idegesebb lettem. Mit akarnak tőlem ennyi év után? 
- Szia Elizabeth! - szólt bele anya a telefonba. A hangja meggyötört és fáradt volt. 
- Hello. Minden rendben? Miért kerestél? - kíváncsiskodtam. 
- Tudom, hogy nem lesz könnyű neked, de kimondom... Apáddal elválunk. Jól tudod, nem volt könnyű nekünk az elmúlt másfél év. Apád ki sem ásta magát a munkából, én pedig teljesen magamba fordultam. Így közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, mind a ketten új életet kezdünk. Sajnálom drágám... - elcsuklott a hangja. Hallottam, hogy sír.
Azonban mielőtt bármit mondhattam volna, lerakta a telefont. 
Ezek után azt hiszem véglegesen kimondhatom, hogy a család fogalma számomra megszűnt létezni... A nővéremmel történt tragédia nem összehozott, hanem eltaszított minket egymástól. 
A mai nap máris túl sok volt nekem. Az emlékek újra előtörtek bennem. 
Ismét gyengének éreztem magam. Egyedülinek. 
A szívem újra összeszorult. Minél többet gondoltam Angelára, annál nagyobb ürességet éreztem...
És hogy meglett-e a gyilkosa? Nem. A mocsok még azóta is szabadon mászkál. A rendőrség nem csinált semmit, ezáltal döntöttem úgy, hogy a saját kezeimbe veszem az irányítást, persze a magam sajátos módszereivel...

***

Négy órakor Lucast vártam a megbeszélt helyünkön. Ugyanoda ültem, ahol tegnap, annak érdekében, hogy könnyebben megtaláljon. 
Nem késett sokat, ugyanis pár perc múlva meg is érkezett a kávézóba. Szőke haja most is olyan tökéletesen be volt állítva mint tegnap. A ruhája laza, de mégis elegáns volt. Szűk farmer viselt barna, bőr bakanccsal, valamint egy farmerdzsekit, és egy RAMONES együttes nevével ellátott pólót. 
- Hé, szia Elizabeth! - mosolygott rám. Volt valami a mosolyában... valami ami tetszett. Koncentrálj Elizabeth!
- Szia Lucas! - köszöntem neki én is, majd leült velem szemben. 
- A tegnapiról... - kezdte, miközben dörzsölgette hátul a tarkóját. Zavarban volt.
- Nem a te hibád volt. Kaptam egy sms-t, és el kellett mennem - megpróbáltam a legőszintébb mosolyomat elővenni. Valószínűleg bevált, ugyanis látszott a tekintetén, hogy megnyugodott. 
Ezután sokat mesélt magáról. Megtudtam, hogy Tennesseeben élt egy farmon a szüleivel és a testvéreivel amíg ide nem költözött New York-ba. 
- Tudod miért lettem rendőr? - kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Honnan tudnám?!
- Amúgy is annak készültem, de történt egy tragédia, ami megerősített benne. Képzeld, volt egy bátyám. Minden este folyton bulizott. Mindig eljárt valahova, soha nem volt otthon velünk. Anya és apa pedig nem tudtak vele semmit sem kezdeni, ugyanis ha nem engedték el, akkor is megszökött. Így beletörődtünk ebbe, de minden este féltünk, hogy annyira leissza magát, hogy többet nem jön haza. Fél éve kaptunk egy telefonhívást. Este volt, a vacsoránkat fogyasztottuk éppen. Apa vette fel a telefont. Mi folytattuk a vacsorát, mindaddig, amíg apa be nem jött a konyhába, és be nem jelentette, hogy a bátyámat meggyilkolták. Mindegyikünket nagyon rosszul érintett ez a dolog. Ezután döntöttem el, hogy mindenáron elkapom azt, aki megölte a bátyámat... - teljesen átéreztem amit mondott. De ezt miért mondta el nekem? Tegnap ismerkedtünk meg!
- Tudod ki volt a gyilkos? - kérdeztem. 
- Hasfelmetsző Jackie... 

2013. október 13., vasárnap

1. fejezet

Elizabeth



Furcsa, de nem érzek bűntudatot a gyilkosságok után. Hiszen, engem a jóakarat vezérel, hogy megszabadítsam a világot ezektől a férfikurváktól, mint például a mostani áldozatom, Richard. 

Hajnali ötkor a rendőrautók és a mentők szirénázása ébresztett fel álmomból. Tudtam, hogy hova mennek ilyen sietősen, így úgy döntöttem, én is utánuk megyek. 
Az erdő felé menet azon gondolkoztam, nem hagytam-e nyomot magam után. Kesztyűt viseltem, a hajam rövid volt, valamint csuklyát is húztam rá. Megcsókoltam, de ez nem jelent veszélyt. Ebből még nem tudták soha leszűrni a gyilkos, azaz az én kilétemet. 
A rendőrök nem olyan okosak, mint amilyennek a filmekben, sorozatokban bemutatják őket.
Rám két hónapja figyeltek fel Hasfelmetsző Jackie-ként, azóta semmit sem haladtak az üggyel. Mindig megállapítják, hogy a gyilkos nő, és hogy férfiakra támad. Ennyit még a halottaim is megállapítottak...
Az egyik fa mögé rejtőzve hallgattam ki a halottkém és a nyomozó beszélgetését...
- Hasának alsóbb részén egy mély, roncsolt vágás található, valamint számos metszés a hason, valószínűleg ugyanazzal a késsel. Dulakodásra utaló nyomot nem találtunk, szerintünk előre kitervelt gyilkosság volt - igen, jól tudod... Mégsem olyan hülyék, mint gondoltam...
- Ugyanazok a sebek, amelyeket Hasfelmetsző Jack okozott Mary Ann Nicholsonon 1888-ban. 
- Így van, és ebből arról következtetünk hogy... 
- Hasfelmetsző Jackie újra lecsapott. 
A nyomozó megköszönte a halottkémnek az információkat, majd egy másik rendőrhöz sietett. Nyilván utánuk mentem, hiszen mindent tudni akartam arról, hogy hol tartanak, tudnak-e már valami konkrét dolgot rólam.
- Lucas! - szólította meg a szőke hajú, jóvágású rendőrt. Munkájához képest elég fiatalnak tűnt. Lehet, hogy ő lesz a következő...
- Igen, uram? - illedelmes, kedves. Tuti, kezdő.
- Vidd be ezeket a papírokat az örsre. Mindjárt megyünk mi is. Úgy látom, nem haladunk semmit sem, nem érdemes itt dekkolni a hidegben...
Végül úgy döntöttem, én is lelépek. Mindent megtudtam, amit akartam. Lelkileg is megnyugodtam, mert a rendőrök nem tudnak semmit. Ismét jó munkát végeztem. 
Kerülővel mentem haza, ugyanis nem akartam, hogy a rendőrök rájöjjenek, hogy én is ott voltam. Bár lehet, hogy még akkor sem fognának gyanút...

***

Egy jó délutáni alvás után úgy döntöttem elmegyek a sarki kávézóba egy sütire és egy kakaóra. Lehet, hogy a következő heti 'barátomat' is megtalálom. 
A kávézóban leültem a megszokott helyemre, és vártam, hogy kihozzák a megszokott sütimet és a kakaómat. Miközben vártam, felmértem a terepet.
Egy kismama, egy szerelmespár, két idős néni, és az újonc srác a rendőrségtől. 
Megkaptam a sütimet és az innivalómat. Miközben ettem, a rendőr srác folyamatosan engem nézett. Miért?
Kiszúrhatott a helyszínen? Meglátott mi után elmentem? Vagy csak szimplán tetszem neki?
Egyszer csak elkezdett felém jönni. A szívem egyre gyorsabban vert. Elakartam futni, de nem tehettem. Az gyanús lett volna... Így vártam, és reménykedtem, hogy csak köszönni akar.
- Szia! Téged ismerlek valahonnan? - kérdezte csábos mosollyal a képén. Letöröljem az arcodról?
- Mindig ebbe a kávézóba járok, szerintem itt láthattál sokszor...
- Leülhetek? - kérdezte. 
- Csak tessék... - Ha nyomulni akarsz, véged...
Először azt hittem végig csendben ülünk majd egymással szemben, de ő elkezdett beszélni.
- Hallottál a reggeli gyilkosságról? 
- Nem. Mi történt? - Ó, életem, ha tudnád!
- Richard Curt-ot meggyilkolták. Valószínűleg Hasfelmetsző Jackie áll a dolgok mögött... - ezek szerint Curt volt a vezetékneve...
- Komolyan? És tudtok róla valamit? - mintha nem tudnám.
- Nem igazán. De valaki ma betelefonált, hogy tegnap este látott valami érdekeset! - majdnem megfulladtam ennek a mondatnak a hallatán. Valaki látott? Az nem lehet! 
- Ki telefonált? 
- A neve Emily Hopkins. Biztos ismered, a virágboltban dolgozik. Közel lakik az erdőhöz, ahol Richard-ot meggyilkolták. 
Szóval Emily Hopkins. Valahogy el kell csalogatnom valami eldugott helyre...
Miközben ő beszélt, én folyamatosan agyaltam. Hova mehetnénk, ahol egy lélek sem jár? 
Megvan! A tó melletti elhagyatott ház, hát persze! 
- Lucas, ugye? Sajnálom, de nekem rohannom kell! Itt a számom, hívj fel! - majd a szalvétát ott hagyva elindultam a virágbolt felé. Semmi előkészület nem kellett ehhez, hiszen a házban minden szükséges eszközöm megtalálható volt. Kesztyű a kabátzsebemben, csuklya pedig a kabátomon. 
A virágboltba belépve egy szőke, középkorú nőt pillantottam meg. Remélem, ő az emberem!
- Emily Hopkins? - kérdeztem tőle.
- Igen! Mit parancsol? - mosolygott kedvesen.
- Jó napot, a rendőrségtől jöttem, Ön telefonált be a tegnapi gyilkossággal kapcsolatban, igaz? 
- Ó, igen! Láttam egy...
- Kérem, ezt ne itt beszéljük meg! - szakítottam félbe.
Vette a célzást, hamar el is indultunk a tó melletti faházhoz. Jól nézd meg a várost, mert most látod utoljára!
Mikor a házhoz értünk, furcsán nézett rám.
- Tudja, szeretem a nyugodt helyeket... Nos, meséljen! - tessékeltem beljebb a konyhába. 
- Egy körülbelül annyi idős lányt láttam, mint maga. Szintúgy szőke hajjal, fekete kabáttal, kesztyűbe... - megállt a beszédbe, majd rám nézett.  Itt az idő, Elizabeth! 
Előrántottam a kést a hátam mögül, de Emily futni kezdett. Ki a házból, be az erdő sűrűjébe. Mivel már alkonyodott, elég rosszak voltak a látási viszonyok. Egy ideig láttam, majd elvesztettem szem elől.
Halkan, lábujjhegyen kerestem a nőt. Minden fa, és bokor jó rejtekhelyet nyújthatott neki. 
Az egyik fa mögül lihegést hallottam. Itt az emberem! 
Lassan, hátulról közelítettem meg. Mikor közel értem hozzá, egy 'meglepetés' kijelentéssel halálra rémítettem, és leszúrtam. 
Hasfelmetsző Jack-et megtisztelve, az ő módszerét használtam. Torkát elvágtam, a hasát pedig felnyitottam. Beleit a nyaka köré tekerve otthagytam a fa mellett.  Szemeit felnyitva hagytam, hogy a hatás még jobb legyen.
- További szép estét, Emily! 
Nyugodtan sétáltam haza. Hasfelmetsző Jackie ismét megmutatta, hogy ő nem akárki.

2013. szeptember 22., vasárnap

Prológus

Gyors léptekkel haladt az utcán. Hűvös, sötét, őszi éjszaka volt, így fekete öltözetével nem keltett feltűnést. A titkait is ebbe a sötét kinézetébe burkolta bele. Titkokat, amikről jobb, ha senki sem tud.
Katonásan menetelt tovább a város széli erdő felé. Minél közelebb ért az erdőhőz, annál kevesebb fény világította meg az útját.
Az erdő legsűrűbb, legsötétebb részéhez ért. Helyet foglalt egy farönkön, és várt. Várta, hogy 'szerelme' megérkezzen.
Elég sokáig kellett várnia, de végül megérkezett a fiú. A levelek ropogása elárulta érkeztét.
Közelebb ment a várakozó lányhoz, majd csókot lehelt ajkaira.
- Mondtam, hogy csak egy kicsit kések! - suttogta a fiú, a lány arcán pedig ravasz mosoly jelent meg. A fiú ezt nem tudta mire vélni, de örült, hogy a lány nem haragszik. Tévedett.
A suttogást óriási ordítás váltotta fel. A madarak riadtan repültek a csillagok felé, a többi vad ijedten ugrott ki rejtekhelyéről. Mi történhetett?
A lány újabb és újabb szúrásokat ejtett a fiú hasán mindaddig, míg a fiúból el nem szállt az élet. Dolga végeztével odalépett mellé, és egy papírt helyezett el a testén, amelyen a 4-es szám állt.
Ezek után nyugodt léptekkel haladt kifelé az erdőből. Miért is sietett volna? Tudta, hogy úgysem kapják el. Elizabeth Becks neve örökké ismeretlen marad a nyomozók számára. Azonban a Hasfelmetsző Jackie név mindenkinek ismerős már...