Nem szeretném húzni az idegeiteket ezekkel a bevezető szövegekkel, de meg kell hogy mondjam, hogy óriási köszönet illet titeket.
Először is az őszinte véleményekért. Nagyon szépen köszönöm (újra és újra), hogy leírjátok a véleményeteket, észrevételeiteket, hiszen ezzel csak az én munkámat segítitek.
Másrészt pedig szeretnélek kérni benneteket, hogy a következőkben is folytassátok ezt a 'szokásotokat'! Engem nem bántotok meg vele, sőt! Örülök, hogy végre leírjátok hosszan is, mi tetszik, és mi nem tetszik a blogban.
Ezer köszönet, sok-sok puszi:
EtherG.♥
.gif)
"A gonoszt nehéz észrevenni, s mindig emberi, megosztja velünk az ágyunk, az asztalunknál eszik."
Másnap délben keltem fel. Kifárasztott a tegnap esti program, no meg az öt órai kelés.
Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Egyszerre az éjjeliszekrényen lévő telefonomért nyúltam megnézni, hogy hiányoztam-e valakinek. Meglepetésemre 4 nem fogadott hívás, és egy sms fogadott. Mivel az sms küldő száma ismeretlen volt számomra, azt néztem meg először. Kíváncsi voltam, ki írt.
" Szia Névtelen! :) Remélem tegnap nem én ijesztettelek el! Ha van kedved, újra összefuthatnánk! Lucas"
Nocsak! Máris hiányzom? Kicsit gyors kezdés, nem gondolod? De legyen így, játsszunk egy kicsit!
" Hello! Délután ráérek. Négykor a kávézóban. Elizabeth"
Remélem, sokat segítesz még nekem. Nagyon a hasznomra válsz. Lehet, hogy nem öllek meg... Attól függ, ugyanilyen jól viselkedsz-e majd a közeljövőben.
A nem fogadott hívásaim között egy olyan név szerepelt, amit nagyon régóta nem olvastam a telefonom kijelzőjén. Anya.
Négyszer keresett. Másfél éve nem beszéltem vele, azóta ami óta a nővérem, Angela meghalt. És miért? Miért kellett 24 évesen itt hagynia minket?
2012 januárjában történt. Angela boldogan indult megünnepelni az új évet a barátaival. Szokásuk volt, hogy január elején elmennek bulizni egyet. Angela megígérte, hogy elvisz magával, megmutatja, milyen is egy igazi egyetemista buli.
Sajnos arra az estére belázasodtam, így anyáék nem engedtek el. Pedig úgy el szerettem volna menni vele!
Mindig utáltam, mikor bulizni ment. Annyi minden rosszat lehetett hallani a szórakozóhelyi pedofilokról, és prostikról. Féltettem Angelát. Féltem, hogy egyszer nem jön majd haza.
Azon az estén is aggódtam miatta, azonban az volt a különbség, hogy félelmem beigazolódott.
Mikor másnap délutánra sem ért haza, mindannyian aggódni kezdtünk miatta. Apa hívta a mobilján, anya pedig a barátait telefonálta végig. Végül anya talált egy nyomot.
Angie barátnője szerint a nővérem fizetett egy férfiprostinak egy éjszakára. Tudta, hogy melyik hotelba mentek, így mi odamentünk.
Soha ennyire nem féltem, hogy elveszítem. A kezeim remegtek, a gyomrom pedig görcsbe rándult, mikor arra gondoltam, hogy elveszíthetem.
A hotelba belépve elfogott egy rémes érzés. Éreztem, hogy nincs minden rendbe. Majdnem sírva fakadtam, de erősnek kellett maradnom, csak anyuék miatt is. Ők teljesen kikészültek, pedig még csak pár órája tudtuk meg, hogy lehet, hogy történt valami.
A szálloda recepciósa nagyon segítőkész volt, egy pótkulccsal felvitt minket a nővérem és a 'partnere' szobájába.
A látványt, ami ott fogadott, soha nem felejtem el. A gyönyörű nővérem holtan, vérbe fagyva, fehér arccal feküdt az ágyon kikötözve.
Én voltam a legbátrabb, közelebb mentem a nővéremhez.
A barna szemei nem a boldogságtól, hanem a félelemtől izzottak. Meztelen, sebes teste arról árulkodott, milyen kínokat kellett átélnie addig, amíg végre örök nyugalmat kapott. Megfogtam hideg, élettelen kezeit.
A lány, aki mindig mellettem állt, végig segített az élet nehézségein, segített kitartónak maradni; elment. Elvették tőle az életét.
A könnyek akarva akaratlanul kezdtek potyogni szememből. Utoljára megszorítottam a kezeit. Megígértem neki, hogy nagyon megbánja az, aki ezt tette... Ki által? Általam...
Anya és apa teljesen összeomlott. Anya folyamatosan sírt, apa pedig folyton dolgozott. Engem is nagyon megviselt, de pár hónap után túl tudtam lépni ezen. Anyáék azonban nem. Anya még mindig csak sírt és Angie fényképét szorongatta a kezében. Nem csinált semmit egész nap. Nem mosott, nem takarított, főzni se főzött, pedig az a kedvenc elfoglaltságai közé tartozott. Apa pedig reggeltől estig csak dolgozott, szinte soha nem járt haza.
Azt hittem, ez csak egy kezdeti állapot, de csalódnom kellett. Teljesen elhanyagoltak, valamint az ő szomorúságuk engem is visszarántott a kezdeti depressziómba, így úgy döntöttem, elköltözöm.
Tudom, hogy nagyon övön aluli volt tőlem, hiszen rájuk fért a segítség, de nem bírtam velük tovább. Írtam egy levelet, és elmentem hazulról.
Persze ők ettől még jobban magukba fordultak, és nem is kerestek... egészen a mai napig.
Miután felöltöztem és megreggeliztem, valamint lelkileg is erőt vettem magamon, hogy felhívjam anyát.
A telefonom kicsengett, én pedig egyre idegesebb lettem. Mit akarnak tőlem ennyi év után?
- Szia Elizabeth! - szólt bele anya a telefonba. A hangja meggyötört és fáradt volt.
- Hello. Minden rendben? Miért kerestél? - kíváncsiskodtam.
- Tudom, hogy nem lesz könnyű neked, de kimondom... Apáddal elválunk. Jól tudod, nem volt könnyű nekünk az elmúlt másfél év. Apád ki sem ásta magát a munkából, én pedig teljesen magamba fordultam. Így közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, mind a ketten új életet kezdünk. Sajnálom drágám... - elcsuklott a hangja. Hallottam, hogy sír.
Azonban mielőtt bármit mondhattam volna, lerakta a telefont.
Ezek után azt hiszem véglegesen kimondhatom, hogy a család fogalma számomra megszűnt létezni... A nővéremmel történt tragédia nem összehozott, hanem eltaszított minket egymástól.
A mai nap máris túl sok volt nekem. Az emlékek újra előtörtek bennem.
Ismét gyengének éreztem magam. Egyedülinek.
A szívem újra összeszorult. Minél többet gondoltam Angelára, annál nagyobb ürességet éreztem...
És hogy meglett-e a gyilkosa? Nem. A mocsok még azóta is szabadon mászkál. A rendőrség nem csinált semmit, ezáltal döntöttem úgy, hogy a saját kezeimbe veszem az irányítást, persze a magam sajátos módszereivel...
***
Négy órakor Lucast vártam a megbeszélt helyünkön. Ugyanoda ültem, ahol tegnap, annak érdekében, hogy könnyebben megtaláljon.
Nem késett sokat, ugyanis pár perc múlva meg is érkezett a kávézóba. Szőke haja most is olyan tökéletesen be volt állítva mint tegnap. A ruhája laza, de mégis elegáns volt. Szűk farmer viselt barna, bőr bakanccsal, valamint egy farmerdzsekit, és egy RAMONES együttes nevével ellátott pólót.
- Hé, szia Elizabeth! - mosolygott rám. Volt valami a mosolyában... valami ami tetszett. Koncentrálj Elizabeth!
- Szia Lucas! - köszöntem neki én is, majd leült velem szemben.
- A tegnapiról... - kezdte, miközben dörzsölgette hátul a tarkóját. Zavarban volt.
- Nem a te hibád volt. Kaptam egy sms-t, és el kellett mennem - megpróbáltam a legőszintébb mosolyomat elővenni. Valószínűleg bevált, ugyanis látszott a tekintetén, hogy megnyugodott.
Ezután sokat mesélt magáról. Megtudtam, hogy Tennesseeben élt egy farmon a szüleivel és a testvéreivel amíg ide nem költözött New York-ba.
- Tudod miért lettem rendőr? - kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Honnan tudnám?!
- Amúgy is annak készültem, de történt egy tragédia, ami megerősített benne. Képzeld, volt egy bátyám. Minden este folyton bulizott. Mindig eljárt valahova, soha nem volt otthon velünk. Anya és apa pedig nem tudtak vele semmit sem kezdeni, ugyanis ha nem engedték el, akkor is megszökött. Így beletörődtünk ebbe, de minden este féltünk, hogy annyira leissza magát, hogy többet nem jön haza. Fél éve kaptunk egy telefonhívást. Este volt, a vacsoránkat fogyasztottuk éppen. Apa vette fel a telefont. Mi folytattuk a vacsorát, mindaddig, amíg apa be nem jött a konyhába, és be nem jelentette, hogy a bátyámat meggyilkolták. Mindegyikünket nagyon rosszul érintett ez a dolog. Ezután döntöttem el, hogy mindenáron elkapom azt, aki megölte a bátyámat... - teljesen átéreztem amit mondott. De ezt miért mondta el nekem? Tegnap ismerkedtünk meg!
- Tudod ki volt a gyilkos? - kérdeztem.
- Hasfelmetsző Jackie...
